Gyúrunk, vazze'!

-a kép illusztráció-

Régóta tervezetem ezt a bejegyzést írni: életmódváltásról, kajákról, fehérjékről-szénhidrátokról-táplálék kiegészítőkről, mozgásról, hogy milyen, mikor az ember este még magába tömi azt a bizonyos szelet csokitortát, és utána a biztonság kedvéért nyom egy kis tejszínhabot a szájába közvetlenül, nehogy kárba vésszen egy cseppje is...

...hogy aztán másnap felkelve zabpehellyel indítsd a napot, utána laza kocogás bemelegítésként, majd kemény torna a mosolygós edződdel, hogy aztán vígan edd a barátaiddal egy parkban a fűben ülve hiper-szuper-gigantikus salátádat natúr csirkemellel, és este egy fehérjeturmix után boldogan hajtod álomra a fejed...

Bla-bla-bla....

Elárulom: ez kurvára nem így működik! Lehet, hogy másnál igen, nálam nem!

A zabpehely önmagában is ízetlen, a csirke salátával egy idő után unalmas és nem laktat, a fehérjeporokban mások szerint szteroid van, ami egyrészt függőséget okoz, mások szerint felfújt leszel, mint egy hőlégballon...

… és nem, a személyi edzők maximum a bemutatkozáskor mosolyognak, hogy aztán ostorral a hátad mögött parancsszavakat adjanak olyan feladatokra, amiket nemhogy 15 évesen az iskolában nem tudtál megcsinálni, de közel a 40-hez még a tv-t is átkapcsolod, ha ilyent látsz benne.

… és ezért még fizetsz is...

Magyarán: nem fog menni egyik napról a másikra, hogy megváltozol. Idő-idő és még ennél is több idő és türelem kell mindehhez.

Azt hiszem a legnehezebb az agyunkat átállítani, és rendet tenni benne a rengeteg információhalmazban.

Hogy nektek se legyen sok, ma a személyi edzőmről írok.

Igen, ugyanis már ilyenem is van!

Szégyen-nem szégyen, hónapokig nézegettem különböző termek honlapjait. Kifogás persze mindig volt, hogy miért nem megyek el, míg nem egyszer szembe jött velem egy hirdetés: 5+1 alkalmas bérlet 9000 Ft, személyi edzővel, csak velem.

Wau, gondoltam magamban, most vagy soha!, és azonnal időpontot foglaltam, mielőtt meggondolom magamat.

Odamentem, beregisztráltam a recepción, kaptam szép belépőkártyát.

Ami mindjárt az elején megfogott, hogy mindenki nagyon kedves és szeretettel fogadnak akár a lépcsőházban, akik edzeni mennek (előre köszönnek), akár a recepciós lányok, vagy a többi edző.

Az én edzőm 21 éves, lány, és szerintem keményebb, mint bármelyik férfi :)

Egy kérésem volt (az összes többi mellett): NE FUTTASSON MEG!, ugyanis nem tudok futni.

Ehhez képest mindjárt rárakott a futópadra... Jójó, csak sétálni kellett, na de akkor is!

Amíg a bemelegítő – sétámat csináltam, kérte, hogy meséljek magamról.

- Utálok sportolni, világ életemben utáltam, sőt testnevelésből meg akartak buktatni a gimiben, mert a kötélre nemhogy nem másztam föl, de a tanár már azért is könyörgött, hogy legalább simogassam meg.

- Jó kezdet -mondta ő mosolyogva.

- Viszont utálok kövér lenni. Utálom, hogy mindenki mondja, hogy „milyen jó húsban vagy”, hogy úgy érzem magam, mintha a Mount Everestet másznám meg, míg a második emeltre felkapaszkodom, hogy nem kapok egy rendes ruhát és az eladók sajnálkozva küldenek a Moletti Osztályra! Változni akarok, változtatni fogok, de ehhez szükségem van segítségre. Magyarán: le akarok fogyni!

- Jó kezdet -mondta újra megint, és átvitt egy olyan terembe, ahol csak mi ketten voltunk.

Első körben csinált egy testfelmérést. Magyarán lemérte mindenemet, kezdve a súlyomtól a magasságomon át még a felkarom kerületét is... Elárulom: nem valami jó érzés.

Aztán egy általános állapotfelmérés következett kezdve „az egy percen belül mennyit tudok ugrókötelezni”-től a „négyütemű fekvőtámaszon át” a „medizin labda dobásig” minden.

Nem hiszitek el: élveztem! Igaz, hogy a bugyimból vizet lehetett facsarni (nem vagyok egy izzadós fajta pedig!), de minden percét imádtam az első perctől kezdve!

Konkrétan az első edzés után olyan, de olyan izomlázam volt már aznap délután, hogy nem tudtam menni... a buszról úgy szálltam le, mint aki éppen bekaki-bepisi..., aztán otthon szegény anyámmal versenyeztünk, hogy ki használja a járókeretet, mikor wc-re megy... konkrétan egymáson röhögtünk kínunkban... ami persze az elkövetkező napokban nemhogy javult volna, még rosszabb lett, sőt éjszakánként még akkor is felébredtem, ha a másik oldalamra fordultam.

Túléltem, és pár nap múlva újra mentem.

Aztán megint.

És ismét.

Bár eleinte saját testsúlyos edzéseket végeztünk (bárki tudja otthon is csinálni, nem kell nagy humbukk hozzá), egy idő után súlyzókat is kaptam a kezembe, amik persze csodálatos hólyagokat csináltak a tenyeremen...

… aztán lett kesztyűm, és ismét felkerültem a futópadra, ahol először két percet futottam.

Nem nagy dolog, és igaz, hogy a pulzusom felment 190-re, de iszonyat büszke voltam magamra!

Most már 3-4x is lefutok két perceket, közte 5 perc pihentető sétával. Nem nagy dolog, de imádom, azt főleg, hogy egyre jobban megy!

Az edzések mindig nehezebbek, viszont érdekes módon bármennyire is kimerülök közvetlen utánuk, nincs már izomlázam, és egyre jobban szeretem csinálni.

Pedig a kis edzőm nem bánik velem kesztyűs kézzel!

Súlyban nincs sok változás: 4 kiló mínusz eddig, viszont akik látnak (nem napi szinten) megjegyezték, hogy látványos a dolog.

Szóval: kezdünk alakulni :)

Ami nagyon fontos (korábban írtam erről, aki a fogyis csoportunkban van, látta): végtelenül hálás vagyok ennek a kis 21 éves lánynak!

Néha rohadt nehéz több napos 12 órás műszak után még a szabadnapodon is hajnali fél 6-kor kelni, hogy reggelizz, hisz 9-kor már vár rád a teremben, és oda sem üres gyomorral, sem teli hassal nem lehet menni.

Meg persze mindenkinek megvan a maga baja (nekem is, lásd: család), hogy nem tudod hogy hagyod a beteg szülőket otthon, mert ápolni kell őket is, és nem tudod mire mész haza, de elmész, mert részben szükséged van kilépni a hétköznapi monotóniából, és igenis kell az a bizonyos „én-idő”, amikor csak magammal foglalkozom.
De mikor edzés után rákvörös fejjel, hullafáradtan mégis vidáman kilépek a terem ajtaján, olyan adrenalin-bomba önt el, amit egyszerűen nem tudok megmagyarázni, és bár szívem szerint négykézláb kúsznék hazáig, mégis alig várom, hogy újra mehessek!

Kifogás mindenkinek lehet, de higgyétek el: ez az egy életünk van, és nem mindegy milyen minőségben éljük le!

P.s.: Fotó nincs, majd ha látványosabb lesz a változás!