Tomi

(Fővesztés terhe ellenére írom ezt a  bejegyzést, mert már szinte hallom, hogy "MEGHALSZ, HA KIPOSZTOLSZ!")

Pontosan ma egy éve ismerkedtünk meg. Eleinte csak kerülgettük egymást, mint macska a forró kását: rohadtul nem akartam belemenni semmi komolyba, mert még friss sebek voltak a régi miatt, és Ő még a réginél is egy évvel fiatalabb!!! Na neeeeem....! -gondoltam ezt, búfelejtőnek jó lesz, de ennyi.

Persze aki őt ismeri tudja: ha valamit a fejébe vesz, azért tűzön-vízen keresztül megy.

Olyannyira nem hagyott, hogy első randinknak egy szaunázást talált ki! Meztelenül!!!!

Na most képzelj el egy fiatal, majd' 2 méter magas, kigyúrt (konditerembe jár), széles vállú, csodaszép tartású (korábban vízilabdázott), folyton mosolygó, jóképű pasit, és mellé képzelj engem: a PUDINGOT. Na jó, lehet, hogy tejszínhab van a fejemen, de inkább egy jól kifejlett galambra emlékeztetek, mint egy manökenre.

Mert valljuk be, manapság ez a trendi: a nő nyakig csak combokból álljon, középütt hatalmas mellekből, derék semmi, és valami Barby-arc mellé, és kész!

Summa-summárum: bár nem szaunázni mentünk, meglett az első randi, amit hamarosan követett a második, majd sokadik, mi meg azt vettük észre, hogy a fogkefét követte az alsógatya a lakásba, mígnem teljesen kiszorított az egyik szekrényből, szakállszőrök bukkantak fel az addig szigorúan babaillatú-nőcis fürdőszobámban, és mikor a hangszerek (zenél) benépesítették a nappalit, akkor tudtuk: innen már nincs visszaút. Összeköltöztünk.

Hogy miért írom mindezt le?

Tomi rendszeresen sportol(t), mindig is odafigyelt, hogy hogyan néz ki, még a testtartása is csodaszép (én max kullogok mellette, mint aki állandóan zsákot cipel a hátán), és kajában is eszméletlen rigolyás.

A főzést-bevásárlást eleinte felváltva oldottuk meg: ki-mikor ráért, otthon volt, az csinált mindent.

Persze ez hatalmas "zabapartyk"-ba fulladt mindig, illetve, ha eljártunk bulizni, hazafelé meg-megálltunk egy étteremnél, ahol a bulikban elégetett kalóriákat pótoltuk.

Szóval egyre többet "zabáltunk" a kilók egyre csak jöttek, mi egyre kevesebbet mozogtunk.

Aztán, amikor már a második emeletre úgy értünk fel, hogy egymás lihegésétől nem hallottuk a másikat, azt mondtuk: na most volt elég!

Ő csak vinnyogott, hogy biztos beteg, mert sosem volt ilyen kövér, biztos rákos, és most meg fog halni, stb., majd mikor nem bírtam már tovább hallgatni, kész tények elé állítottam: bejelentettem  egy doktorhoz (obesitológus, diabetológus, kardiológus -ha már lúd, az is legyen kövér!)

Nem volt egyszerű már vérvételre sem elrángatni, hát még mikor meglátta, hogy mennyi ember ül a váróteremben, tudtam, hogy most dől el minden.

Kivártuk.

A doktornál csináltak EKG-t, mértek vérnyomást, levetkőztette ( a csajok jól megnézték, hihihi...), megkérdezte mi a panaszunk, majd közölte, hogy "... nincs nasika, és tessenek szívesek többet mozogni!".

Köszönjük, ezt mi is tudtuk!

Azért rendes volt, mert további vizsgálatokra küldött (ezek még folyamatban vannak).

Hogy teljes legyen a kép, fogorvoshoz is elmentünk, hisz tudjuk: rossz fogak = rossz emésztés, illetve megbeszéltük, hogy akkor hogyan tovább.

Bár róla kevesebbet fogok írni, de mégis csak kell, hiszen kettőnkre főzünk, és együtt járunk el mozogni-orvoshoz, stb.

Szóval itt tartunk most.

( a kép illusztráció)