Gyúrunk, vazze'!

-a kép illusztráció-

Régóta tervezetem ezt a bejegyzést írni: életmódváltásról, kajákról, fehérjékről-szénhidrátokról-táplálék kiegészítőkről, mozgásról, hogy milyen, mikor az ember este még magába tömi azt a bizonyos szelet csokitortát, és utána a biztonság kedvéért nyom egy kis tejszínhabot a szájába közvetlenül, nehogy kárba vésszen egy cseppje is...

...hogy aztán másnap felkelve zabpehellyel indítsd a napot, utána laza kocogás bemelegítésként, majd kemény torna a mosolygós edződdel, hogy aztán vígan edd a barátaiddal egy parkban a fűben ülve hiper-szuper-gigantikus salátádat natúr csirkemellel, és este egy fehérjeturmix után boldogan hajtod álomra a fejed...

Bla-bla-bla....

Elárulom: ez kurvára nem így működik! Lehet, hogy másnál igen, nálam nem!

A zabpehely önmagában is ízetlen, a csirke salátával egy idő után unalmas és nem laktat, a fehérjeporokban mások szerint szteroid van, ami egyrészt függőséget okoz, mások szerint felfújt leszel, mint egy hőlégballon...

… és nem, a személyi edzők maximum a bemutatkozáskor mosolyognak, hogy aztán ostorral a hátad mögött parancsszavakat adjanak olyan feladatokra, amiket nemhogy 15 évesen az iskolában nem tudtál megcsinálni, de közel a 40-hez még a tv-t is átkapcsolod, ha ilyent látsz benne.

… és ezért még fizetsz is...

Magyarán: nem fog menni egyik napról a másikra, hogy megváltozol. Idő-idő és még ennél is több idő és türelem kell mindehhez.

Azt hiszem a legnehezebb az agyunkat átállítani, és rendet tenni benne a rengeteg információhalmazban.

Hogy nektek se legyen sok, ma a személyi edzőmről írok.

Igen, ugyanis már ilyenem is van!

Szégyen-nem szégyen, hónapokig nézegettem különböző termek honlapjait. Kifogás persze mindig volt, hogy miért nem megyek el, míg nem egyszer szembe jött velem egy hirdetés: 5+1 alkalmas bérlet 9000 Ft, személyi edzővel, csak velem.

Wau, gondoltam magamban, most vagy soha!, és azonnal időpontot foglaltam, mielőtt meggondolom magamat.

Odamentem, beregisztráltam a recepción, kaptam szép belépőkártyát.

Ami mindjárt az elején megfogott, hogy mindenki nagyon kedves és szeretettel fogadnak akár a lépcsőházban, akik edzeni mennek (előre köszönnek), akár a recepciós lányok, vagy a többi edző.

Az én edzőm 21 éves, lány, és szerintem keményebb, mint bármelyik férfi :)

Egy kérésem volt (az összes többi mellett): NE FUTTASSON MEG!, ugyanis nem tudok futni.

Ehhez képest mindjárt rárakott a futópadra... Jójó, csak sétálni kellett, na de akkor is!

Amíg a bemelegítő – sétámat csináltam, kérte, hogy meséljek magamról.

- Utálok sportolni, világ életemben utáltam, sőt testnevelésből meg akartak buktatni a gimiben, mert a kötélre nemhogy nem másztam föl, de a tanár már azért is könyörgött, hogy legalább simogassam meg.

- Jó kezdet -mondta ő mosolyogva.

- Viszont utálok kövér lenni. Utálom, hogy mindenki mondja, hogy „milyen jó húsban vagy”, hogy úgy érzem magam, mintha a Mount Everestet másznám meg, míg a második emeltre felkapaszkodom, hogy nem kapok egy rendes ruhát és az eladók sajnálkozva küldenek a Moletti Osztályra! Változni akarok, változtatni fogok, de ehhez szükségem van segítségre. Magyarán: le akarok fogyni!

- Jó kezdet -mondta újra megint, és átvitt egy olyan terembe, ahol csak mi ketten voltunk.

Első körben csinált egy testfelmérést. Magyarán lemérte mindenemet, kezdve a súlyomtól a magasságomon át még a felkarom kerületét is... Elárulom: nem valami jó érzés.

Aztán egy általános állapotfelmérés következett kezdve „az egy percen belül mennyit tudok ugrókötelezni”-től a „négyütemű fekvőtámaszon át” a „medizin labda dobásig” minden.

Nem hiszitek el: élveztem! Igaz, hogy a bugyimból vizet lehetett facsarni (nem vagyok egy izzadós fajta pedig!), de minden percét imádtam az első perctől kezdve!

Konkrétan az első edzés után olyan, de olyan izomlázam volt már aznap délután, hogy nem tudtam menni... a buszról úgy szálltam le, mint aki éppen bekaki-bepisi..., aztán otthon szegény anyámmal versenyeztünk, hogy ki használja a járókeretet, mikor wc-re megy... konkrétan egymáson röhögtünk kínunkban... ami persze az elkövetkező napokban nemhogy javult volna, még rosszabb lett, sőt éjszakánként még akkor is felébredtem, ha a másik oldalamra fordultam.

Túléltem, és pár nap múlva újra mentem.

Aztán megint.

És ismét.

Bár eleinte saját testsúlyos edzéseket végeztünk (bárki tudja otthon is csinálni, nem kell nagy humbukk hozzá), egy idő után súlyzókat is kaptam a kezembe, amik persze csodálatos hólyagokat csináltak a tenyeremen...

… aztán lett kesztyűm, és ismét felkerültem a futópadra, ahol először két percet futottam.

Nem nagy dolog, és igaz, hogy a pulzusom felment 190-re, de iszonyat büszke voltam magamra!

Most már 3-4x is lefutok két perceket, közte 5 perc pihentető sétával. Nem nagy dolog, de imádom, azt főleg, hogy egyre jobban megy!

Az edzések mindig nehezebbek, viszont érdekes módon bármennyire is kimerülök közvetlen utánuk, nincs már izomlázam, és egyre jobban szeretem csinálni.

Pedig a kis edzőm nem bánik velem kesztyűs kézzel!

Súlyban nincs sok változás: 4 kiló mínusz eddig, viszont akik látnak (nem napi szinten) megjegyezték, hogy látványos a dolog.

Szóval: kezdünk alakulni :)

Ami nagyon fontos (korábban írtam erről, aki a fogyis csoportunkban van, látta): végtelenül hálás vagyok ennek a kis 21 éves lánynak!

Néha rohadt nehéz több napos 12 órás műszak után még a szabadnapodon is hajnali fél 6-kor kelni, hogy reggelizz, hisz 9-kor már vár rád a teremben, és oda sem üres gyomorral, sem teli hassal nem lehet menni.

Meg persze mindenkinek megvan a maga baja (nekem is, lásd: család), hogy nem tudod hogy hagyod a beteg szülőket otthon, mert ápolni kell őket is, és nem tudod mire mész haza, de elmész, mert részben szükséged van kilépni a hétköznapi monotóniából, és igenis kell az a bizonyos „én-idő”, amikor csak magammal foglalkozom.
De mikor edzés után rákvörös fejjel, hullafáradtan mégis vidáman kilépek a terem ajtaján, olyan adrenalin-bomba önt el, amit egyszerűen nem tudok megmagyarázni, és bár szívem szerint négykézláb kúsznék hazáig, mégis alig várom, hogy újra mehessek!

Kifogás mindenkinek lehet, de higgyétek el: ez az egy életünk van, és nem mindegy milyen minőségben éljük le!

P.s.: Fotó nincs, majd ha látványosabb lesz a változás!

A zene csodálatos ereje

Világ életemben szerettem volna megtanulni zongorázni. Anno azonban nem volt akkora "divatja" a zenetanulásnak, így erről lemaradtam, és csak a kis miniszintetizátorommal, és innen-onnan összeszedett kottákból, magamtól próbáltam otthon pötyögni. 

Szerettem, bár egy szinten megrekedtem, és itt már tanári segítség kellett volna.

Az, hogy most egy zenésszel élek együtt szinte maga a csoda, és hogy ráadásul ő zongorázik (pontosabban szintetizátoron játszik) már-már maga a mennyország!

Még mindig csodálva hallgatom, ahogy órákig képes gyakorolni, hogy hallás után, kotta nélkül játszik el darabokat. 

Igaz, nem most kezdte, de engem akkor is csodálatra bűvöl.

Soha nem mondtam neki, hogy voltak kezdetleges próbálkozásaim, és valamikor kottát is tudtam olvasni, egyszerűen csak élvezem, ahogy játszik. 

... míg nem egyik este valahogy kikottyantottam: " A Boci-bocit mindenki el tudja játszani! "

Csak rám nézett, felállt, megfogta a kezem, lenyomott a szintetizátorhoz, és annyit mondott:

"Igen? Na, akkor halljuk, C-dúrban!"

Hát ööööö.....az első sor még ment, de azt.... bedobtam a törölközőt...

Aztán addig-addig erőltette, hogy elkezdtem utánozni a kezét, és azt játszottam, amit ő, majd azon kaptam magam, hogy másnap már kottafüzetért zavart el, és naponta 3 új darabot tanulok meg.

Esténként, mikor hazaér a munkából fel kell mondanom az előző este szolfézson tanultakat, majd bemutatnom gyakorlatban, hogy mennyit fejlődtem.

Már szuperül mennek a magyar nóták (azokat a legkönnyebb egy kézzel is játszani), és állítólag lassan lakodalmakban is felléphetek -nem röhögni! :)

Persze még nem vagyok olyan rutinos, mint ő, de hát 22 év van az ujjaiban, amit nekem most be kell hoznom...

 

Hogy mindezt miért írom le?

Nem hiszitek el, a zenével fogyni is lehet, és nagyon jól motivál! A pozitív energiákról már nem is beszélve, amit ad!

Edzések közben is zenét hallgatok: Bödő Csilla spinning-videóját nézem (hang nélkül, mert már kívülről fújom), és közben mindig valami jó kis pörgős zenét hallgatok.

Tom, ha súlyzós edzést csinál, akkor ezt hallgatja:

Nekem ez túl lassú és melankolikus, de őt megnyugtatja.

Szóval: már csak a jó zenék miatt is érdemes mozogni elkezdeni :)

 

Erika napok óta kórházban van, innen is kívánunk neki jobbulást és egy kis zenét, amivel reméljük, hogy segítünk neki egy kicsit a felépülésében!

Sorstársak

Hogy miért jó, ha az embernek nincs tv-je otthon?

Eszméletlen ellustít, észre sem vesszük, és hipp-hopp, rengeteg idő ment el a "semmire", amit pl mozgásra, vagy egészséges ételek főzősőre fordíthatunk volna.

A család, mint olyanról még nem is beszéltem...

Szóval: még mindig nincs tv-nk (nem is hiányzik), helyette viszont rádiót hallgatok, ha egyedül vagyok otthon. Ilyenkor tudok tornázni, takarítani, sütni-főzni, ablakot pucolni, bármit, mégsem vesz el a számomra legértékesebb dologból az életemből: az IDŐBŐL semmit.

A minap is hallgattam a rádiót, amikor megütötte egy nagyon jó kis riport a fülemet.

Szerencsére a neten sikerült visszakeresnem, megtaláltam az ezzel kapcsolatos blogot is, és a FB-oldalt is.

(nekem nem nyitja meg a blogot- nektek megy?)

 

Elég volt!

Elég volt abból, hogy csak nyögések közepette, harcok árán tudom felhúzni a zoknimat! Elég volt abból, hogy 9 lépcsőfok megtétele után levegőért és az életemért könyörgök! Elég volt abból, hogy mások gúnytárgya vagyok! Elég volt abból, hogy a strandon én vagyok a második legkövérebb! Elég volt abból, hogy nem néznek, és én sem érzem magamat nőnek! Egyszerűen elég!

Majd amikor már kellően megelégeltem, gondoltam egyet, és lefogytam. 103 kilóból 45 kiló lettem. 

Ebből a mínusz 58 kilóból közel öt éve, hogy mínusz 50-et máig tartok is.

Hogy csináltam? Kevesebbet ettem, és többet mozogtam. Meg persze nem adtam fel!

Igen. Ennyi. Pontosan ennyi csak az egész, ahogyan ezt el lehet érni. Az adatokhoz még hozzá tenném, hogy 155 cm vagyok. Igen, a vizuális jellemek már össze is rakták, hogy széltem, hosszam egy volt.

Ja, hogy mennyi idő alatt? Nem másnapra. Mondhatnám, hogy sajnos, de valójában ezért is csak hálás lehetek! Igen, a bőr, meg minden… Arra még visszatérek majd máskor.

Milyen jó lenne felébredni a kövérségből másnapra lapos hassal, csinos küllemmel! És meddig, hogyan tudnánk mindezt értékelni? Ami könnyen jön…

Nem ment könnyen! Egyáltalán nem. Cserébe rengeteget adott!

A "persze"-kelőknek azonnal el kell vegyem a kedvét. Vannak gyermekeim, mégpedig három, dolgozom, háztartást vezetek, és én főzök. Nem volt bébiszitterem, sem magánedzőm, sem gyomorműtétem. És ismeretem sem a fogyáshoz. Persze már számtalanszor fogytam 5-10, még 20 kilót is, majd szépen vissza is jött minden, sőt túl is nőtte magát!

Miért? Mert azonnal vártam a csodát! Nem tátott szájjal, sőt ellenkezőleg! Nagyon keveset ettem,  gyakorlatilag koplaltam, és természetesen fogytam is! Majd ez az állapot tarthatatlannak mutatkozott, és a szervezet szépen visszavágott. Rám tört a habzsolhatnék, jött a "már úgy is mindegy", "élvezni kell az életet, nem koplalni" gondolatok, és már több is jött vissza, mint amennyit leadtam kínkeservvel.           

Gondolom ez sokak előtt ismeretes "játék".

Amikor 2009 szeptemberében belevágtam a fogyókúrába, ekkora változásról még én sem álmodtam. Ezért a klasszikus előtte-utána fényképek nem jöhettek létre. Így dokumentációul csak olyan képek szolgálnak, ahol nem tudtam elbújni a kamera elől.

 A cél kezdetben mínusz 10 Kg volt. A nyomógomb pedig egy nagy gombolyagba gyűlt "bomba felrobbanása". Azaz megelégeltem ezt a létet! És szégyelltem magamat a gyermekeim előtt is, hogy ilyen példával járulok elő.

A kicsikéim ekkor 9, 7 és 4 évesek múltak

Természetesen számtalanszor végighallgathattam az egészségügyi problémák hadát, amit a súlyos elhízás okoz. Azt is szégyelltem, amikor mentem az iskolába a gyermekeimért, vagy tulajdonképpen bárhova és láttam az emberek pillantásait, amik nem éppen voltak elismerőek.

Bár nagyon szerettek a jókedvem, göndör kacajom, életvidámságom miatt, én még sem éreztem magamat jól a bőrömben.

Természetesen én is struccpolitikát folytattam: "én nem tudok lefogyni", "hormonzavarom van, így természetes, hogy kövér vagyok", "én már mindent megpróbáltam…" "a genetika is ellenem van", stb.

Egész nap nem ettem semmit, majd hazaértem este a munkából, és bepótoltam az egész napi adagot, sőt, még többet is. Borzasztó adagokat voltam képes elpusztítani! Jól főztem, sütöttem, és nem sajnáltam magamtól semmi finomságot. Ettem, ha öröm volt, ettem, ha bánat volt, és ettem, és ettem… Mozogni csak annyit, amennyit otthon kellett, meg "futottam" mindig a gyerekek után. Ezzel nyugtáztam is, hogy bőven van mit rohangáljak!

Egyszerűen magamat csaptam be nagyon csúnyán! Közben éreztem a hamisságot, éreztem, hogy valami nem jó, és amikor a lelkiismeretem már nagyon számon kért, akkor ismét sütöttem valami finom sütit, és jól megettem!

(illusztráció)

Persze a fogyás érdekében én MINDENT megtettem!!! Volt szobabiciklink (ruhákkal megrakva), vettünk súlyzókat (kiestek a szemeim, amikor véletlenül belerúgtam a kislábujjammal), vettem fogyis italt (remegtem az éhségtől 3 napig, majd este egy 32 cm-es pizzával temettem az újbóli fogyókúrám), volt tornavideóm (de valahogy sohasem találtam a számítógépen, vagy, ha elindítottam, megmagyaráztam, hogy én ilyeneket nem tudok csinálni…).

Tehát a kifogásgyár működött! Persze nem volt pénzem kondi bérletre, de ha lett volna, annak se sok hasznát láttam volna. Tulajdonképpen körberaktam magamat mindennel, ami segíthet, csak éppen odáig nem jutottam el, hogy ezek közül egyiket is használjam!

Irigykedtem a gebékre, korholtam Istent, hogy velem ilyen rútul bánt el, míg más büntetlenül zabálhat!

Talán elegem lett abból, hogy nem érzem magamat 29 évesen nőnek, talán elég volt a szánakozó, megvető pillantásokból, a hátam mögötti összeszólásokból? Elég volt magamból, a hozzáállásomból. Mindenből, ami azt mutatta, hogy mennyire akarat-gyenge vagyok! Ki is kacagtam magamat, hogy nem tudok az ételnek parancsolni! Hogy hagyom, hogy megegyen!

Megértettem, hogy nem két nap alatt híztam meg. Megértettem, hogy nem két nap alatt fogyok majd le. Most nem kezdtem bele egy újabb "divatőröltség, dobáljuk le a kilókat 10 nap alatt, 20-30-kilókat!" kúrába. Persze ezeken túl voltam már, és nem ment le ennyi idő alatt ennél kisebb súly sem.

Először RENDet raktam! Így lett reggeli, ebéd és vacsora pillanatom. Megszűntek az olyanok, mint "repeta, nasi, édesség…" Így ment ez kb. 2 hónapig. 

És beiktattam a MOZGÁST! 

(illusztráció)

Tehát reggelire egy szelet kenyér, ebédre leves, fél adag második, vacsira egy szelet kenyér, és másfél óra mozgás. Azért ennyi, mert lassabb, kíméletesebb mozdulatokat végeztem többszöri ismétléssel, hiszen ekkora súlynál nem ajánlott ugrálni. Illetve mindig "futottam" (gyors gyalogolás).

Ebben az időszakban a mérleg nyelve nem akart lefele kunkorodni. Ilyenkor szoktam korábban feladni. De valami most nem hagyta! Azt mondta, hogy lehetetlen, hogy ne legyen látszata! Majd a vacsorát átalakítottam, nem ettem este már szénhidrátot, csak fehérjéket, salátákat és a tornán is kicsit variáltam. Én lettem a lépcsőház szelleme! Még a huhogás is megvolt hozzá a 15-20 perc fel-le mászkálás után, a kedves szomszédok nagy örömére! J

A következő mérésnél 3 kiló eltűnt! Csak álltam, és ünnepeltem a 100 kilómat! Pedig több mint 2 hónapja dolgoztam keményen, és "csak 3 kiló mínusz"! - Most ez átalakult bennem "MÁR 3 kiló mínuszra!" Amikor elégedetlenkedtem a súlyvesztésem mértékével, ezután magamra kaptam hasonló súlyú krumplis zsákot, és azzal kellett másszam a lépcsőket! A hatás nem maradt el! Nem tartott sokáig, hogy megértsem, mennyivel előrébb jutottam!

Ezután nem korholtam magamat! Valahányszor belenéztem a tükörbe (ami kötelező volt!) mindig megdicsértem magamat! Azért, hogy ügyes, hogy erős, hogy kitartó vagyok! És ez egyre előrébb vitt! A kilók csökkenése még nem látszott rajtam különösebben, de a környezetemből egyre több bók, kedves megjegyzés érkezett! Pedig 100 kiló voltam!!! De már ragyogtam! Ezek a szép szavak további szárnyakat adtak. Még erősebbre fogtam a tornámat (a józan ész és a korlátaim határai között), majd belevágtam a 90 napos kúrába. Ezt korábban két alkalommal már elkezdtem, de feladtam a 17. és a 23. nap után, mondván kifordul már a gyomrom a vízben úszkáló zöldségek garmadájától!

Elkezdtem most kutatni, olvasni, gyűjteni. Nem hittem el, hogy a zöldség csak így fogyasztható! Aki keres… Rengeteg receptet találtam, szebbnél, szebbeket! Így belevágtam a 90 naposba, de úgy, hogy most végig is csinálom, és nem adom fel!

Nagyon élveztem a kúrát! Igaz a gyümölcs, és a víznapok olykor odavágtak, olyankor a torna sem nagyon ment, de nem adtam fel! Volt, hogy gyümölcsnapon nagyon éhes is voltam már és megkívántam a koktélparadicsomokat. Elővettem egy marékkal, szépen négy részt vágtam, és közöltem a családdal, hogy ez gyümölcs! A párom még morgott is egyet, hogy a kicsi fiúnk milyen hülyeséget tanul itthon, majd az iskolában is azt mondja, hogy a paradicsom gyümölcs! Megkérdeztem Bencikémet, hogy mi a paradicsom, erre így felelt: "ha anya kérdezi, akkor gyümölcs, ha az óvó néni, akkor zöldség!" - tehát mindenki felvilágosult volt! J

A 90 naposomat a végére már mindenki élvezte, hiszen szinte naponta főztem, várták az újdonságokat, érdeklődtek, szagolgatták, ízlelgették. Természetesen nekik kiegészítettem ezzel, azzal.

Ekkorra már öt hónap eltelt. Eljutottam arra a szintre, hogy  nem hatódtam meg, hogy rántott húst sütök, és én nem ehetem meg. Egyszerűen már nem is kívántam. Az édességeket nagyon szeretem, de a diétában minden 4. nap mehettem sütizni a kedvenc cukrászdámba! Azt a három napot addig kibírtam.

Már változtak a méreteim. Az 5XL-es méretem szépen csökkenni kezdett. Előbb belefértem a korábbi ruháimba,

majd sorra kellett cseréljem a ruhatáramat egészen XS-ig.

A fogyást 2009. szeptember végén kezdtem meg. Tavaszra, mikorra lejött a télikabát, már nagyon sok súlytól szabadultam meg. Rengetegen néztek álmélkodva, csodálkozva, félőn. Kérdezték olykor óvatosan, hogy nem vagyok-e beteg (pl. rákos)? Ilyet csak a bátrabbak mertek megkérdezni, de mindenki kíváncsian várta, hogy mitől ez a nagy változás. Az arcom virult, a közérzetem csodás lett! Még mindig volt jelentős súlytöbbletem, ugyanakkor jó ízléssel variáltam össze az öltözékemet, így a súlytöbblet szépen el volt takarva. Mindenki elismeréssel beszélt rólam.

De én nem elégedtem meg ennyivel. Amikor már merészebb voltam, akkor kijelöltem a 60 kg-ot célnak.

A 90 napos kúra elvégzése után kell 3 hónap pihenőt tartani. Én addig sem tétlenkedtem. Más étrendet folytattam, vagy kalóriát számolgattam. Valamit mindig kísérleteztem, közben figyeltem önmagamat, hogy miként hat mindez a szervezetemre, mit kívánok, mit kell bevinni, mit kell kivenni…

Így 2010 szeptemberében 50 kiló lettem. Ekkorra 53 kilót fogytam. Volt ismerős, aki nem hitte el, hogy én én vagyok! Azt mondta ne csináljunk belőle hülyét! Akkor nyugodott meg, amikor azt mondtuk, hogy a testvérem vagyok, akire a férjem lecserélt. Ez elfogadhatóbb történet volt számára.

Torna ide, vagy oda, nem úsztam meg az orvosi segítségkérést. Szeptember végén mellkas korrekciót, majd december közepén körkörös has plasztikát végeztek rajtam. Erről bővebben majd egy másik történetemben írok.

Az addigi nagy sikereim, életvidámságom, eltökéltségem valahogy ekkorra megbomlott. Egy internetes oldalon az én magasságomhoz azt olvastam, hogy az ideális testsúly 45 Kg. Gondoltam ezen már ne múljon! Ha már ennyit fogytam, ez már nem lesz kihívás! Akkor legyek tökéletes!

Ez nem csak kihívás, hanem nagy marhaság is volt! De ugye erre a szintre el kellett jussak. Mivel a kalória bevitelem ekkorra már a béke feneke alatt csücsült, és a műtétek után ugye tornázni sem nagyon tudtam (volt, hogy örültem, hogy éltem!), csak az almákon tudtam kezdetben csökkenteni, míg végül eljutottam odáig, hogy nyolc napig csak folyadékot fogyasztottam, mégpedig valami juharszirupos kotyvalékot…

Persze a célomat elértem! A családom már féltett, a környezetem sem a korábbi elismerő pillantásokkal kísért. Mondták gyakran, hogy ez már túl kevés, ez már nem szép… IRIGYEK!!! - gondoltam magamban!

Azt hittem, hogy a sikereimet a fogyásnak köszönhetem. Hiszen a kilók leadásával megváltozott az életem! De nem így volt.

Én változtam meg. Ezért láttak már 100 kilósan is gyönyörűnek. Majd hajszoltam tévesen a soványságot.

A műtétek után beálltam a tükörbe, és elkezdtem zokogni! Egy szörny tekintett vissza rám. A hasamon rengeteg csík, bár eltűnt róla a "köpeny", a mellműtétemet pedig egyenesen csonkításnak éltem meg. Korábban mindig cicis voltam, most meg fiú lettem! Kezdetben elkezdtem pénzt gyűjteni, hogy feltöltessem a kebleimet…

Tehát ott álltam a tükörképem előtt, több kilótól megszabadulva, mint amennyi valójában maradtam, és előttem állt még egy felkar, egy felső comb, illetve egy szilikon műtét lehetősége. Én meg  csak zokogtam! Majd megkérdeztem magamtól: "mikor lesz mindennek vége? Mikor leszek végre elégedett?" És ezt feleltem: MOST! - rájöttem, ha most nem vagyok elégedett, sosem leszek az! Ennek az őröltségnek máshogyan nem lehet véget vetni!

A párom készített rólam egy bikinis képet abban az időben. Szépen pózoltam rajta, még kicsit ki is csavartam a testem, hogy jobban látszanak a vonalaim. Látszott is minden! Minden CSONTOM! Beláttam már magam is, hogy ez nem szép!

(illusztráció)

Hogy a súlyomat megtartsam, kerestem hozzá írásokat, okosságokat. Gyakorlatilag nulla sikerrel. Erről nem árad annyit a média. Találtam egy amerikai tanulmányt, ahol sokat fogyott embereket figyelgettek, és arra jutottak, hogy 5-6 évig a súly folyamatosan, rohamléptekben halad felfelé a legkisebb "hiba"során is, mert az volt számára az etalon. Ha az ember addig megtartja a súlyát, utána kisebb eséllyel hízik vissza.

Egyszerűsítve: ha megettem 2 szelet pizzát, másnapra 2 kilóval mutatott többet a mérleg. Ez tényleg így volt! Majd 4-5 nap kellett, hogy azokat a felszedett kilókat legörgessem.

Még mindig nem vettem észre, hogy nem a kevés súly, hanem a gondolataim megváltoztatása által változtak meg a hozzám tartozó emberi viszonyok. A napi 1 kiló alma elfogyasztását ha kiegészítettem mással is, akár pl. egy tál salátával, már ment fel a súlyom. Persze a szervezetem is tiltakozott a kórósan kevés 44-45 kiló ellen…

Gyakorlatilag a betege lettem mindennek. Komoly étkezési problémák ütötték fel a fejüket nálam. Olyan ügyes formában, hogy nagyon sokáig fel sem tűnt! Csak jóval később éreztem, hogy gond van, nem is kicsi. Keresni kezdtem a diagnózist, majd a terápiát. Megtaláltam a diagnózist: bulimarexia.

A terápia "egyszerű", mint mindig! Fejben kell rendet tenni! Eltartott egy ideig. Mondhatom talán másfél év is eltelt, mire mondhattam, hogy már egyáltalán nincs jelen az életemben.

A "rendrakáshoz" elkezdtem olyan utakat keresni, amelyek önismerettel, belső békével, és hasonlóakkal foglalkoznak. Tanultam ezt is, azt is, és csemegéztem, hogy mi szól nekem mindebből.

Mire tanított a fogyókúra? Sok olyan dologra, amiről nem is tudtam, hogy bennem él: erőre, kitartásra, önfegyelemre, elengedésre, önszeretetre, elfogadásra… és még sorolhatnám.

Korábban mondtam, Istent vontam kérdőre, hogy miért vagyok kövér, és hízékony! Ma már nagyon hálás vagyok mindezért! Ha lottón nyerem az alakomat, nem tapasztalom meg ezeket az értékes dolgokat! Sem azt, hogy mekkora erő van bennem.

Ha elkeseredek, és úgy érzem, hogy nekem ez, vagy az nem sikerülhet, végiggondolom, hogy a fogyókúra sem volt sétagalopp, ugyanakkor NINCS LEHETETLEN! És felállok, megyek tovább!

A legnagyobb érték? A gyermekeim elismerése. Szívesen, és örömmel mesélnek rólam a barátaiknak, ismerőseiknek, büszkék rám!

Ez a legnagyobb elismerés, és kitüntetés, amiben részesülhetek!

Timi

Méretkezni nem is olyan egyszerű dolog. Szakmai ártalom, azaz, amikor egy volt idegenáru minőségellenőr fogyózik :)

Mert én igazándiból ehhez értek. De akkor csináljuk a szabályoknak megfelelően, úgy mint anno a General Electricnél.

Egy kis elmélet, erikásítva,  a Minőség-ellenőrzés világából :) Ígérem, nem fog fájni :) 

A Six Sigma egy vállalati módszertan, aminek az a célja, hogy a veszteségek csökkentésével növelje a nyereséget, de úgy, hogy a vevő is elégedett legyen.

- Magyarul, a kecske is jól lakjon, meg a káposzta is megmaradjon:) 

A Six Sigma módszertan a fenti logikára épülve öt lépést tartalmaz.

• Definiáljuk a problémát – azaz mik a vevő elvárásai?

-Dagadt vagyok. Probléma röviden definiálva. Ha a partról beugrom a medencébe, nem marad benne víz.  

- Mik az elvárásaim? Hogy kétszer kelljen beugornom ahhoz, hogy egyszer csobbanjak :) Na jól van na, most csak hülyéskedtem :) nem akarok csontkollekció lenni.. megelégednék valami ilyesmivel is :) 

• Mérjük meg a folyamatot, illetve számszerűsítsük a minőségjavítási célkitűzéseket – azaz mik a hibák a folyamatban, milyen gyakran fordulnak elő, és hová szeretnénk eljutni a javítás során?

- Mértem, számszerűsítettem. Elővettem a centimétert, meg egy 6 éves nadrágomat. A centiméter jelenlegi állása szerint marhára nem férek bele a 6 éves, 44-es nadrágomba. Bajok vannak a CTQ méreteimmel :) 

- Hogy mi is az a CTQ méret?

   

A minőség kritikus jellemzői (Critical To Quality), azaz a számszerűsített vevői igények. Az igényem arra, hogy újra beleférjek a nadrágomba. 

• Elemezzük a probléma okait – azaz miért, hogyan és milyen alkalommal fordulnak a hibák elő?

A miértekre egyszerű a válasz. Mert minden ami finom, az mind hizlal. Hogy milyen alkalmakkor fordulnak elő hibák? Csak nappal, mikor enni akarok.. igazán, nem is értem ezt a hülye kérdést.. mikor alszom, olyankor marhára jól el vagyok kaja nélkül is :))

• Javítsuk a folyamatot – azaz jelöljük ki a célok eléréséhez vezető utat és valósítsuk meg!

- Folyamat javítása elindítva, reformkonyha bevezetve, az agyam átkódolva, és baráti támogatást is kapok. Most éppen MEGVALÓSÍTOK!! 

• Szabályozzuk/kontrolláljuk a folyamatot – azaz tartsuk fenn a javított állapotot!

 - Mivel még most csak megvalósítok, ezért csak kontrollálni tudom a folyamatot, nagy út áll előttem még addig, hogy fent tudjam tartani az elért állapotot :) 

Tehát akkor kontrolláljunk: 

Jelen esetben én vagyok a vevő, én vagyok a projektgazda és én vagyok a projektmenedzser is. 

Jó felállás.  Ha panaszom lesz a CTQ méreteket illetően, magammal kell lejátszanom a meccset. 

Jöhet a centiméter. Szigorúan csak kontrollálás céljából. Na, vegyük elő, ugyebár a mérleggel haragban vagyok.

- Ad egy, sokat mutat, elveszi a kedvem :)
- Ad kettő: mint minden mérleg, csal :)

Tehát: elő a centit..

Hol is fogjak hozzá? Hova is tettem a csípőmre legutóbb azt a nyüves madzagot? A derekamnál hagyján, azt be tudom azonosítani.. de hogyan is volt a csípejemnél? 

-a kép csak illusztráció-

Elfelejtettem filctollal megjelölni a mérési pontok helyét..

Mert ugyebár, ha körbenézek az úszógumim mentén, mintha nem lenne szimmetrikus. Mi a fene..  hogy hány éve élek már együtt ezzel az életvédelmi eszközzel, és még csak most tűnik fel, hogy az egyik oldalon mintha jobban fel lenne fújva.. A másik oldalon meg kissé leeresztett belőle a levegő..

Az is igaz, hogy ilyen kritikusan eleddig nem igazán figyelgettem magam, ha tehettem, elkerültem a tükröt.. csak hébe hóba kukkantottam bele ( ami testvérek között is órák hosszat tartott), hogy a magara kapott liszteszsák valóban ápol és eltakar -e. 

Szóval, defektes az úszógumim.. akkor hova is tegyem azt a nyavalyás centit? 

Bakker.. nem is tudtam, hogy méretkezni ilyen embert próbáló feladat. Közlekedési rendőrt kell  felállítanom a csípőm mentén :) 

Szekrényajtót feltépni, elő a motiválós nadrágommal, beleugrani.. igaz, ez nem a 6 évvel ezelőtti még, de első célnak megfelel :) lecsekkolva.. begombolni már be tudom, csak a cipzár van egymástól fényévnyi távolságra..

Nem baj...mert épp megvalósítok :)) 

MamiLollo Boszikifőzdéje: kenyér, liszt nélkül

Egy kis előszó a kaja előtt :) 

Hogy hányszor nekifutottam már az eddigi életem során.. csak hogy, az nem volt életmódváltás..

Hogy hányszor hallottam már az orvosaimtól..csak hogy, beszélni róla elméleti síkon én is tudok..

Hogy hányszor hallottam már az anyutól is, hogy te gyerek, miért eszel annyit, ezt meg sem tudom mondani...

Akárhonnan nézem a dolgot, valahogy nem hatottak meg ezek az intelmek, tudtam hogy váltanom kellene, de még is maradt minden a régiben, ahogyan volt.

Hogy mi adta meg a lökést? Ez a beidegesedett bolond zsába, minek következtében az eget is nagybőgőnek néztem a fájdalomtól. De nem is az első ilyen eset után kaptam észbe, ááááááááá, dehogy, megvártam amíg másodjára is kiüt, annyira, hogy nappal is csillagokat láttam. 

Szóval, hogy is van a mondás? Okos ember a másik kárán tanul, a hülye meg a magáéból sem..

Na látjátok, ilyen egyszerű hülyének lenni :) 

Tehát januártól diéta..Hogy nálam ez miben nyilvánult meg?

- nem reggeliztem, csak egy lavór kávét csurgattam le..

- ebédeltem, mint máskor, csak megpróbáltam visszaszorítani a tésztaféléket, több zöldséget, levest ettem többet.

- délután felpattantam a cangámra, és adjad neki.. 15-20 kilométer letekerve, erősebb intenzitással.... nem számított hogy esett vagy fújt, dörgött vagy villámlott odakint, a szobacangának ez aztán tök mindegy volt :)

És hogy mikortól beszélhetünk valóban életmódváltásról? Ez év márciusától.

Ugyanis új ismeretségek kötődtek a Folytassa Nővér Külföldiában csoporton belül, minek következtében megalakult a Folytassa Nővérek legújabb csoportja, a Folytassa Nővér karcsúbban :) 

A Folytassa Nővér a Konyhában csoport mindenki Erzsikéje megosztotta velünk a reformkonyha  rejtelmeit.. 

https://www.facebook.com/groups/210683752460873/?ref=bookmarks

Megismertem a Bulgurt, a Kölest, a Chia magot, a zabpelyhet, hogy hogyan kell kiváltani a lisztet, a rizsát, a krumplit..

Nem éhezem, és még élvezem is :) 

Ennyi azonban nem elég az üdvösséghez, ha csak nem állnak a hátad mögött olyan emberek, akik biztatnak, akik kellő időben megadják neked azt a lökést, ami átlendít az esetleges holtponton, nehézségen. 

És nekünk ez megadatott.. bemutatnám a Blogunk szerzőtársait: 

Tímea Andrea Fleckenstein, és Székelyné Francsovics Judit :)

És a csoportot :) Folytassa Nővér Karcsúbban 

https://www.facebook.com/groups/1261361777211888/

Nnnnnnna, de elég volt már a dumából, jöjjön a boszikonyha :) 

Kenyeret sütöttem liszt nélkül.. a hozzávalók: zabpehely, meg mindenféle magvak..dió, napraforgó, mandula, chia mag, lenmag, szezámmag, pici méz, pici só, víz..

mikor minden benne csücsült a formában, össze kellett keverni 3,5 deci vízzel, és jó alaposan le kellett nyomkodni, és 2 óra hosszat békét kellett neki hagyni..

  20 percig a formában kellett 180 fokon sütni, majd tepsibe kiborítva 40 percig kellett még tovább szárítani 180 fokon. Kár hogy az illat nem megy át a blogon keresztül, azt hittem elalélok tőle :) 

Nanáááááá, hogy nekem azonnal, forrón meg kellett vágni..

Be is nyomtam egy szeletet rögtön :) de ahogy elnézem, ezt nem fogom két-pofára gyűrni befelé, mint korábban a zsíros kenyeret :) csak így, ala nature, szárazon :))

Superbrot ohne Mehl receptje:

​
1,5 Tasse Hafelflocken                  1,5 csésze Zabpehely
1/2 Tasse Leinsaat                        Lenmag
1 Tasse Sonnenblumenkerle           Napraforgómag
1/2 Tasse Haselnüsse                    Dió
1/2 Tasse Mandeln                        Mandula
2 EL. Chia Kerne                          2 evőkanál chia mag                  
4 EL. Flohsamenschalen..aber muss nicht- ezt már elfelejtettem micsoda.. nekem csak bolhapor.. de nem tettem bele, mert nem találtam a boltban
1TL. Salz                                    1 teáskanál só
350 ml Wasser                             350 ml. víz
1 EL. Honig                                 1 evőkanál méz
3 TL.Pflanzenoil                           3 teáskanál olaj

2 Stunden lange im Ruhe lassen       - 2 óra hosszat pihentetni
20 Minut/ im Form backen               - 20 pecig formában sütni

40 Minut/ ohne Form weiter backen (bei 180 Grad ..)- majd formából kiborítani, és még 40 percig sütni 180 fokon

Felfedezem a kölest is :) 

Mint a rizsát, úgy használom. Azt hittem, hogy osztatlan örömre fog találni a családban.. rosszul gondoltam.. míg a lányom Emi, meg a kisunokám, Abby, lelkesen ették, addig a párom búgó hangon azt kérdezte tőlem, hogy nézzem már meg a hátát, nem tollas-e? 

Szóval neki, ha reformkonyha, jöhet a gersli, meg a hántolt búza, de onnantól fogva felejtsem el.. mivel hogy ő nem papagáj...

Pedig valami pofon egyszerűt, de nagyon finomat ettem belőle.. hagymán hordós-kápit dinszteltem meg, és betakargattam vele a megfőtt kölest.. mint a nagymamám puliszkája.. hmmmmmm.. nagyon jól esett :) finom volt :))