A kezdtetek

Alpjába véve rohadt lusta vagyok, és imádok főzni-sütni, és persze nassolni.

A legnagyobb baj, hogy össze-vissza, és mindent eszünk, figyelmen kívül hagyva, hogy hány óra van.

Tomi sokszor éjjel ér haza; ilyenkor képes vagyok egész nap nem enni (de persze főzök), és amint hazaért, rögtön nekiugrunk  a fazekaknak. Ez van, hogy éjjel 3-kor történik.

Meg is van az eredménye.... (lásd: a korábbi posztomat).

Egyedüli pozitívum talán az, hogy minden reggel együtt reggelizünk (ha otthon vagyok): ez kb úgy néz ki, hogy "Eiweisbort"-ot eszünk, kb 1 szeletet fejenként, hozzá felvágottakat, májast, sok-sok zöldséggel. Mindkettőnk kedvence a paradicsom, de igyekszem a szezonnak megfelelően és változatosan vásárolni. Mellé Tominak kakaó, nekem tea, vagy friss narancslé, víz, illetve én még zöldteákat iszom (azt az előre vehetőt), de ő csak vizet. 

Reggeli után ő rendszerint gyümölcsjoghurtot eszik, időnként müzlivel, én ezt általában délelőttre teszem át.

De akkor csapjunk is bele a lecsóba, azaz az életmódváltásba diétával, mozgással!

-1 -ik nap ( 2016. 04. 02. szombat)

Befaltuk (biztos, ami biztos alapon) az utolsó csokismuffint (előző nap sütöttem még barátainknak, de párat otthon is hagytunk. Tetején tejszínből és 90%-os csokiból krémet készítettem, isteni lett!)

0-ik nap (2016. 04. 03. vasárnap)

Akkor most elmegyünk kirándulni!

Felmentünk (kocsival) a Mecsekre, és ott
tettünk egy nagy kört: fölmásztunk a Kis Tubeshez, onnan a Nagy Tubeshez, majd a Rotary-kör érintésével visszamentünk a kiindulóponthoz.

Jól elfáradtunk, bevallom!

Hazafelé azért minden esetre még elmentünk a kedvenc cukrászdánkba, és benyomtunk egy nagy fagyit (én 4 gombóccal vettem búcsút a nasikáktól).

1. nap

Ismét Bécsben...

Még tavaly márciusban vettem egy professzionális spinning biciklit (egy van a pécsi lakásban is). Amikor Misike-barátom összeszerelte, csak annyit jegyzett meg: "kíváncsi vagyok mikor alakul át "ruhainassá"...."

Igaza lett..

Első nap minden estre "leporoltam", leszedtem róla a ruhákat, és előrébb húztam.

Kajának vittem egy halom megpucolt sárgarépát a munkahelyemre, amit valaki kidobott (addig takarították a hűtőszekrényeket, hogy ez is áldozatul esett), így kénytelen voltam egy szelet sachertortát enni...

.. és a végére két kép: így nézek ki most:

Ez még az a "kategória", amit ruhákkal jól tudok leplezni, de igyekszem széppé formálni a dolgokat.

Vagyis: itt tartunk most.

Tomi

(Fővesztés terhe ellenére írom ezt a  bejegyzést, mert már szinte hallom, hogy "MEGHALSZ, HA KIPOSZTOLSZ!")

Pontosan ma egy éve ismerkedtünk meg. Eleinte csak kerülgettük egymást, mint macska a forró kását: rohadtul nem akartam belemenni semmi komolyba, mert még friss sebek voltak a régi miatt, és Ő még a réginél is egy évvel fiatalabb!!! Na neeeeem....! -gondoltam ezt, búfelejtőnek jó lesz, de ennyi.

Persze aki őt ismeri tudja: ha valamit a fejébe vesz, azért tűzön-vízen keresztül megy.

Olyannyira nem hagyott, hogy első randinknak egy szaunázást talált ki! Meztelenül!!!!

Na most képzelj el egy fiatal, majd' 2 méter magas, kigyúrt (konditerembe jár), széles vállú, csodaszép tartású (korábban vízilabdázott), folyton mosolygó, jóképű pasit, és mellé képzelj engem: a PUDINGOT. Na jó, lehet, hogy tejszínhab van a fejemen, de inkább egy jól kifejlett galambra emlékeztetek, mint egy manökenre.

Mert valljuk be, manapság ez a trendi: a nő nyakig csak combokból álljon, középütt hatalmas mellekből, derék semmi, és valami Barby-arc mellé, és kész!

Summa-summárum: bár nem szaunázni mentünk, meglett az első randi, amit hamarosan követett a második, majd sokadik, mi meg azt vettük észre, hogy a fogkefét követte az alsógatya a lakásba, mígnem teljesen kiszorított az egyik szekrényből, szakállszőrök bukkantak fel az addig szigorúan babaillatú-nőcis fürdőszobámban, és mikor a hangszerek (zenél) benépesítették a nappalit, akkor tudtuk: innen már nincs visszaút. Összeköltöztünk.

Hogy miért írom mindezt le?

Tomi rendszeresen sportol(t), mindig is odafigyelt, hogy hogyan néz ki, még a testtartása is csodaszép (én max kullogok mellette, mint aki állandóan zsákot cipel a hátán), és kajában is eszméletlen rigolyás.

A főzést-bevásárlást eleinte felváltva oldottuk meg: ki-mikor ráért, otthon volt, az csinált mindent.

Persze ez hatalmas "zabapartyk"-ba fulladt mindig, illetve, ha eljártunk bulizni, hazafelé meg-megálltunk egy étteremnél, ahol a bulikban elégetett kalóriákat pótoltuk.

Szóval egyre többet "zabáltunk" a kilók egyre csak jöttek, mi egyre kevesebbet mozogtunk.

Aztán, amikor már a második emeletre úgy értünk fel, hogy egymás lihegésétől nem hallottuk a másikat, azt mondtuk: na most volt elég!

Ő csak vinnyogott, hogy biztos beteg, mert sosem volt ilyen kövér, biztos rákos, és most meg fog halni, stb., majd mikor nem bírtam már tovább hallgatni, kész tények elé állítottam: bejelentettem  egy doktorhoz (obesitológus, diabetológus, kardiológus -ha már lúd, az is legyen kövér!)

Nem volt egyszerű már vérvételre sem elrángatni, hát még mikor meglátta, hogy mennyi ember ül a váróteremben, tudtam, hogy most dől el minden.

Kivártuk.

A doktornál csináltak EKG-t, mértek vérnyomást, levetkőztette ( a csajok jól megnézték, hihihi...), megkérdezte mi a panaszunk, majd közölte, hogy "... nincs nasika, és tessenek szívesek többet mozogni!".

Köszönjük, ezt mi is tudtuk!

Azért rendes volt, mert további vizsgálatokra küldött (ezek még folyamatban vannak).

Hogy teljes legyen a kép, fogorvoshoz is elmentünk, hisz tudjuk: rossz fogak = rossz emésztés, illetve megbeszéltük, hogy akkor hogyan tovább.

Bár róla kevesebbet fogok írni, de mégis csak kell, hiszen kettőnkre főzünk, és együtt járunk el mozogni-orvoshoz, stb.

Szóval itt tartunk most.

( a kép illusztráció)

MamiLollo, azaz Erika is bemutatkozik :)

Soha sem voltam vékony. Talán csak gyermekkoromban, amikor falun nevelkedtem. 
Ott az iskola is 3-4 kilométeres gyaloggaloppra volt, suli után hegyen völgyön keresztül nyargalásztunk, zajosan csörgedező hegyi patakkal futottunk versenyt, és a nyári hőségben a vizében kerestünk felüdülést.

Aztán panellakó városi lurkó lett belőlem.

Az iskola egy köpésre volt, a mi 4 lépcsőházas épületünk volt az első tömbház a lakótelepen, mindenfelé építkeztek, nyakig sárosak voltunk egy kis eső után..

Eltűntek a hegyek, igaz csörgedezett egy kis patak az épület háta mögött, az út másik oldalán, de rossz volt rá nézni.  Rozsdabarna színű volt a vize, a vasgyár ide engedte bele a szennyvizet.

Elkezdtem pofásodni, mint a kölykök gólya. 

Mint minden lakótelepnek, a miénknek is megvolt a maga szőke bombázója és a szépfiúja, akik törvényszerűen együtt jártak. 

A bombázó pedig soha sem felejtette el az orrod alá dörgölni, hogy te nem ütöd meg a mércét. Hát azt nem.. Én levertem.. meg szőke sem voltam :) 

A suliban eleinte minden rendben volt, amikor oda is becsöppent egy szépség..állítólag barátnők voltunk, de belém mártotta egypárszor a fullánkját. Az önbizalmam eddigi szilárd falán ekkor kezdtek az első hajszálrepedések megjelenni.

14-15 évesen összeszedtem egy jó pár kilót hirtelen, hiába, tenyeres talpas jól megtermett parasztemberek voltak a nagyszüleim. Mennyivel is egyszerűbb a genetikára fogni :) 

Ekkortájt lett nagy divat a Trapper farmer, és a minden színben fellelhető kockás ing. Kis kockás, nagy kockás,  sárga kockás,  piros kockás,  kék kockás,  narancssárga kockás, zöld kockás.....

A szívem szakadt meg a farmernadrág és a kockás ing miatt. A gimiben egy két hét múlva mindenki ebben járt. 

És hogy én mit viseltem?

Nadrágkosztümöket, az egyiknek mustár-sárga színe volt - ezt utáltam a legjobban- egybeszabott ruhákat,  különféle szabású kosztümöket, volt Chanel kosztümöm is, szoknyák garmadáját, és varratott dzsörzé nadrágokat. 

Nadrágot sem vehettem fel egész héten minden nap, mert hát hogy néz az ki, hogy csak egyfélében járok..

Anyukám azt, amit ő nem kaphatott meg fiatalkorában,  mindent rám zúdított. A 10. emeleten lakott a varrónőnk, Ica néni szalagvezető volt a ruhagyárban. Gyönyörűségesen tudott szabni varrni.

Most felnőtt fejjel elismerem, hogy nagyon csinos ruháim voltak, de akkor, 15 évesen én nem akartam mást, csak a 70 kilómat jótékonyan elrejteni a gimi folyosóján futkározó farmerek tömege között.

Mikor sírtam a kockás blúz meg a farmer után, anyu vett egy piros- kék kockás szövetet, hozzá passzoló sötétkék anyaggal, amiből a fazont és a gomboló pántokat, valamint a ruha ujjára és alulra is a szegőpántokat csinálták, szóval istenien nézett ki, de én farmert akartam kockás blúzzal, nem szabott kockás ruhát!!

Marhára beleolvadtam ám a tömegbe!

Én voltam az egyedüli lány a gimiben, aki a köpenyét nyakig gombolta, nem tárva lógva hordta. Ha tehettem volna háromszor körbecsavartam volna magamon. 

Egy fél évnyi sírás rívás után végre megkaptam a farmeromat a kockás inggel :) Istenem, hogy milyen boldog voltam.  Másnap vettem volna fel megint,  erre az anyukám: 

- Elment neked az eszed te gyerek? Két nap egymás után ugyanazt a ruhát hordani? Tedd le azonnal, ott van a kikészített ruhád a szék karján....

Megsemmisültem..totálisan...miközben ímmel-ámmal cibáltam magamra a göncöket, mikor anyu nem nézett oda, becsempésztem a táskámba a farmert a blúzzal..

A szemétledobóban öltöztem át, a lépcsőház ajtón csak a fejem dugtam ki, óvatosan felfelé sandítottam, hogy néz-e anyu az ablakból, aztán mivel ziher az ziher, kipenderültem, és inkább a ház háta mögött szaladtam, vállalva a hosszabb utat a buszmegállóig.

Innentől kezdve nem zavart hogy reggelente kétszer kellett öltözködni.

Az önbizalmamra a végső csapást a matematika tanárnőm adta. Tudom, halottról jót vagy semmit. De inkább meg se született volna.

Utált..állandóan cseszegetett, velem példálózott, mindig a súlyomat kérdezgette matek órán, és abból gyártott feladatokat..

A négy év alatt megmérgezett, elbátortalanított, megutáltatta magamat magammal. Gratula az ilyen pedagógusnak. 

Ez a komplexus aztán nagyon sokáig elkísért. 

Megszülettek a lányaim, aztán az ovidon is rendesen odavágott a teltkarcsúságomnak.. 

És innentől kezdve fogyókúra, ilyen is, olyan is, aztán a jojó effektus.  

2010

ez egy 2016 januárjában készült kép

Most jött el az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy itt a vége. Váltani kell. Nem fogyókúrázni, ami ideig óráig tart, hanem életmódot váltani. 

Előreesett csigolyák,  becsípődött ideg a csigolyák között, kibírhatatlan fájdalom, üvöltés éjjel nappal..és már másodszor ért el. 

                                         De harmadszorra nem fog.

2016 április eleje

Adri

Világ életemben szenvedtem a súlyommal; nem mondom, hogy kövér voltam, de folyamatosan b*szogattak miatta: "ne egyél annyit, ne egyél süteményt, ne nassolj...", stb.

Pillanatok alatt képes voltam több kilót leadni: nem ettem 2-3 napig, és hupsz!, máris eltűnt 4-5 kiló.

Hihetetlen gyors anyagcserém volt mindig.

Aztán egy üzemorvosi vizsgálaton "elkaptak": úgy vert a szívem, hogy majdnem kiugrott a helyéről. A doktorok mindenfélét kipróbáltak rajtam mire kiderült: hyperthyreosisom van, Basedow-kórral, csodaszép daganattal a nyakamban....

Az akkori doktoromnak (Frankfurtban) nagyon sokat köszönhetek: bár heti szinten szúnyoghálóvá szurkálta a karjaimat a vérvételeknél, és éjszakánként is óracsörgésre ébredtem, hogy pontosan beszedjem a gyógyszereimet, olyan szépen beállított, hogy mind a várnyomásom, a pulzusom, és a hormonszintem (és minden, ami ezzel jár) szépen helyreállt.

Aztán hazaköltöztem Magyarországra, és ő egy "Arztbrief"-el, és sok jó tanáccsal ellátva engedett utamra.

Otthon aztán kerestem egy orvost, aki elhagyatta az összes gyógyszert velem, én meg szépen "átestem a ló túlsó oldalára": hízni kezdtem, a szívem egyre jobban lelassult, folyton álmos voltam, és mindenhez lusta, de a doktor szerint ez így normális.

Aztán, amikor a mérleg nyelve a 100 kilót kezdte alulról súrolni, és a második emeletre is úgy értem fel, hogy még a földszinti lakó is az én lihegésemet hallotta, akkor azt mondtam: ELÉG! Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy zsákot húzzak magamra, folyton takargatnom kelljen a hasamon az úszógumit, és a boltban az eladók sajnálkozó pillantásától ("nálunk nincs már ekkora méretű ruha, talán egy duci-boltban próbálja meg!") hidegrázást kapok.

Létrehoztunk először a Fb-on egy csoportot, ahol igyekszünk segíteni a fogyni vágyóknak, de úgy éreztem, hogy ez kevés, nekem ennél több kell!

Egyik nap ráírtam Erára: annyi hülyeséget csináltunk már, és annyi mindent vittünk az évek alatt sikerre, miért ne menne ez is, közösen, egymást támogatva, és másoknak is erőt adva?

Nevetett, de már a nevetéséből tudtam, hogy igent fog mondani.

Szóval most itt tartunk, még nagyon a dolgok elején csetlünk-botlunk, de reméljük, hogy nem csak olvasni fogtok minket, hanem velünk tartotok mind a szurkolásban, mind a fogyiban!

Hello, bemutatkozunk!

Nők vagyunk: anyák és nagymamák, feleségek és szeretők, de elsősorban duci nők.

Na most ezen szeretnénk változtatni, és ezért kezdjük ezt a blogot írni.

Bár még sosem találkoztunk személyesen (virtuális) barátságunk sok évre nyúlik vissza. Mindig kitalálunk valamit: nővéreknek segítünk, főzünk, nyelvet tanulunk és tanítunk, most pedig együtt, egymást erősítve fogunk lefogyni!

Küzdelmeinkről, sikereinkről olvashattok ebben a blogban, amit fogadjatok szeretettel!