Elég volt!

Elég volt abból, hogy csak nyögések közepette, harcok árán tudom felhúzni a zoknimat! Elég volt abból, hogy 9 lépcsőfok megtétele után levegőért és az életemért könyörgök! Elég volt abból, hogy mások gúnytárgya vagyok! Elég volt abból, hogy a strandon én vagyok a második legkövérebb! Elég volt abból, hogy nem néznek, és én sem érzem magamat nőnek! Egyszerűen elég!

Majd amikor már kellően megelégeltem, gondoltam egyet, és lefogytam. 103 kilóból 45 kiló lettem. 

Ebből a mínusz 58 kilóból közel öt éve, hogy mínusz 50-et máig tartok is.

Hogy csináltam? Kevesebbet ettem, és többet mozogtam. Meg persze nem adtam fel!

Igen. Ennyi. Pontosan ennyi csak az egész, ahogyan ezt el lehet érni. Az adatokhoz még hozzá tenném, hogy 155 cm vagyok. Igen, a vizuális jellemek már össze is rakták, hogy széltem, hosszam egy volt.

Ja, hogy mennyi idő alatt? Nem másnapra. Mondhatnám, hogy sajnos, de valójában ezért is csak hálás lehetek! Igen, a bőr, meg minden… Arra még visszatérek majd máskor.

Milyen jó lenne felébredni a kövérségből másnapra lapos hassal, csinos küllemmel! És meddig, hogyan tudnánk mindezt értékelni? Ami könnyen jön…

Nem ment könnyen! Egyáltalán nem. Cserébe rengeteget adott!

A "persze"-kelőknek azonnal el kell vegyem a kedvét. Vannak gyermekeim, mégpedig három, dolgozom, háztartást vezetek, és én főzök. Nem volt bébiszitterem, sem magánedzőm, sem gyomorműtétem. És ismeretem sem a fogyáshoz. Persze már számtalanszor fogytam 5-10, még 20 kilót is, majd szépen vissza is jött minden, sőt túl is nőtte magát!

Miért? Mert azonnal vártam a csodát! Nem tátott szájjal, sőt ellenkezőleg! Nagyon keveset ettem,  gyakorlatilag koplaltam, és természetesen fogytam is! Majd ez az állapot tarthatatlannak mutatkozott, és a szervezet szépen visszavágott. Rám tört a habzsolhatnék, jött a "már úgy is mindegy", "élvezni kell az életet, nem koplalni" gondolatok, és már több is jött vissza, mint amennyit leadtam kínkeservvel.           

Gondolom ez sokak előtt ismeretes "játék".

Amikor 2009 szeptemberében belevágtam a fogyókúrába, ekkora változásról még én sem álmodtam. Ezért a klasszikus előtte-utána fényképek nem jöhettek létre. Így dokumentációul csak olyan képek szolgálnak, ahol nem tudtam elbújni a kamera elől.

 A cél kezdetben mínusz 10 Kg volt. A nyomógomb pedig egy nagy gombolyagba gyűlt "bomba felrobbanása". Azaz megelégeltem ezt a létet! És szégyelltem magamat a gyermekeim előtt is, hogy ilyen példával járulok elő.

A kicsikéim ekkor 9, 7 és 4 évesek múltak

Természetesen számtalanszor végighallgathattam az egészségügyi problémák hadát, amit a súlyos elhízás okoz. Azt is szégyelltem, amikor mentem az iskolába a gyermekeimért, vagy tulajdonképpen bárhova és láttam az emberek pillantásait, amik nem éppen voltak elismerőek.

Bár nagyon szerettek a jókedvem, göndör kacajom, életvidámságom miatt, én még sem éreztem magamat jól a bőrömben.

Természetesen én is struccpolitikát folytattam: "én nem tudok lefogyni", "hormonzavarom van, így természetes, hogy kövér vagyok", "én már mindent megpróbáltam…" "a genetika is ellenem van", stb.

Egész nap nem ettem semmit, majd hazaértem este a munkából, és bepótoltam az egész napi adagot, sőt, még többet is. Borzasztó adagokat voltam képes elpusztítani! Jól főztem, sütöttem, és nem sajnáltam magamtól semmi finomságot. Ettem, ha öröm volt, ettem, ha bánat volt, és ettem, és ettem… Mozogni csak annyit, amennyit otthon kellett, meg "futottam" mindig a gyerekek után. Ezzel nyugtáztam is, hogy bőven van mit rohangáljak!

Egyszerűen magamat csaptam be nagyon csúnyán! Közben éreztem a hamisságot, éreztem, hogy valami nem jó, és amikor a lelkiismeretem már nagyon számon kért, akkor ismét sütöttem valami finom sütit, és jól megettem!

(illusztráció)

Persze a fogyás érdekében én MINDENT megtettem!!! Volt szobabiciklink (ruhákkal megrakva), vettünk súlyzókat (kiestek a szemeim, amikor véletlenül belerúgtam a kislábujjammal), vettem fogyis italt (remegtem az éhségtől 3 napig, majd este egy 32 cm-es pizzával temettem az újbóli fogyókúrám), volt tornavideóm (de valahogy sohasem találtam a számítógépen, vagy, ha elindítottam, megmagyaráztam, hogy én ilyeneket nem tudok csinálni…).

Tehát a kifogásgyár működött! Persze nem volt pénzem kondi bérletre, de ha lett volna, annak se sok hasznát láttam volna. Tulajdonképpen körberaktam magamat mindennel, ami segíthet, csak éppen odáig nem jutottam el, hogy ezek közül egyiket is használjam!

Irigykedtem a gebékre, korholtam Istent, hogy velem ilyen rútul bánt el, míg más büntetlenül zabálhat!

Talán elegem lett abból, hogy nem érzem magamat 29 évesen nőnek, talán elég volt a szánakozó, megvető pillantásokból, a hátam mögötti összeszólásokból? Elég volt magamból, a hozzáállásomból. Mindenből, ami azt mutatta, hogy mennyire akarat-gyenge vagyok! Ki is kacagtam magamat, hogy nem tudok az ételnek parancsolni! Hogy hagyom, hogy megegyen!

Megértettem, hogy nem két nap alatt híztam meg. Megértettem, hogy nem két nap alatt fogyok majd le. Most nem kezdtem bele egy újabb "divatőröltség, dobáljuk le a kilókat 10 nap alatt, 20-30-kilókat!" kúrába. Persze ezeken túl voltam már, és nem ment le ennyi idő alatt ennél kisebb súly sem.

Először RENDet raktam! Így lett reggeli, ebéd és vacsora pillanatom. Megszűntek az olyanok, mint "repeta, nasi, édesség…" Így ment ez kb. 2 hónapig. 

És beiktattam a MOZGÁST! 

(illusztráció)

Tehát reggelire egy szelet kenyér, ebédre leves, fél adag második, vacsira egy szelet kenyér, és másfél óra mozgás. Azért ennyi, mert lassabb, kíméletesebb mozdulatokat végeztem többszöri ismétléssel, hiszen ekkora súlynál nem ajánlott ugrálni. Illetve mindig "futottam" (gyors gyalogolás).

Ebben az időszakban a mérleg nyelve nem akart lefele kunkorodni. Ilyenkor szoktam korábban feladni. De valami most nem hagyta! Azt mondta, hogy lehetetlen, hogy ne legyen látszata! Majd a vacsorát átalakítottam, nem ettem este már szénhidrátot, csak fehérjéket, salátákat és a tornán is kicsit variáltam. Én lettem a lépcsőház szelleme! Még a huhogás is megvolt hozzá a 15-20 perc fel-le mászkálás után, a kedves szomszédok nagy örömére! J

A következő mérésnél 3 kiló eltűnt! Csak álltam, és ünnepeltem a 100 kilómat! Pedig több mint 2 hónapja dolgoztam keményen, és "csak 3 kiló mínusz"! - Most ez átalakult bennem "MÁR 3 kiló mínuszra!" Amikor elégedetlenkedtem a súlyvesztésem mértékével, ezután magamra kaptam hasonló súlyú krumplis zsákot, és azzal kellett másszam a lépcsőket! A hatás nem maradt el! Nem tartott sokáig, hogy megértsem, mennyivel előrébb jutottam!

Ezután nem korholtam magamat! Valahányszor belenéztem a tükörbe (ami kötelező volt!) mindig megdicsértem magamat! Azért, hogy ügyes, hogy erős, hogy kitartó vagyok! És ez egyre előrébb vitt! A kilók csökkenése még nem látszott rajtam különösebben, de a környezetemből egyre több bók, kedves megjegyzés érkezett! Pedig 100 kiló voltam!!! De már ragyogtam! Ezek a szép szavak további szárnyakat adtak. Még erősebbre fogtam a tornámat (a józan ész és a korlátaim határai között), majd belevágtam a 90 napos kúrába. Ezt korábban két alkalommal már elkezdtem, de feladtam a 17. és a 23. nap után, mondván kifordul már a gyomrom a vízben úszkáló zöldségek garmadájától!

Elkezdtem most kutatni, olvasni, gyűjteni. Nem hittem el, hogy a zöldség csak így fogyasztható! Aki keres… Rengeteg receptet találtam, szebbnél, szebbeket! Így belevágtam a 90 naposba, de úgy, hogy most végig is csinálom, és nem adom fel!

Nagyon élveztem a kúrát! Igaz a gyümölcs, és a víznapok olykor odavágtak, olyankor a torna sem nagyon ment, de nem adtam fel! Volt, hogy gyümölcsnapon nagyon éhes is voltam már és megkívántam a koktélparadicsomokat. Elővettem egy marékkal, szépen négy részt vágtam, és közöltem a családdal, hogy ez gyümölcs! A párom még morgott is egyet, hogy a kicsi fiúnk milyen hülyeséget tanul itthon, majd az iskolában is azt mondja, hogy a paradicsom gyümölcs! Megkérdeztem Bencikémet, hogy mi a paradicsom, erre így felelt: "ha anya kérdezi, akkor gyümölcs, ha az óvó néni, akkor zöldség!" - tehát mindenki felvilágosult volt! J

A 90 naposomat a végére már mindenki élvezte, hiszen szinte naponta főztem, várták az újdonságokat, érdeklődtek, szagolgatták, ízlelgették. Természetesen nekik kiegészítettem ezzel, azzal.

Ekkorra már öt hónap eltelt. Eljutottam arra a szintre, hogy  nem hatódtam meg, hogy rántott húst sütök, és én nem ehetem meg. Egyszerűen már nem is kívántam. Az édességeket nagyon szeretem, de a diétában minden 4. nap mehettem sütizni a kedvenc cukrászdámba! Azt a három napot addig kibírtam.

Már változtak a méreteim. Az 5XL-es méretem szépen csökkenni kezdett. Előbb belefértem a korábbi ruháimba,

majd sorra kellett cseréljem a ruhatáramat egészen XS-ig.

A fogyást 2009. szeptember végén kezdtem meg. Tavaszra, mikorra lejött a télikabát, már nagyon sok súlytól szabadultam meg. Rengetegen néztek álmélkodva, csodálkozva, félőn. Kérdezték olykor óvatosan, hogy nem vagyok-e beteg (pl. rákos)? Ilyet csak a bátrabbak mertek megkérdezni, de mindenki kíváncsian várta, hogy mitől ez a nagy változás. Az arcom virult, a közérzetem csodás lett! Még mindig volt jelentős súlytöbbletem, ugyanakkor jó ízléssel variáltam össze az öltözékemet, így a súlytöbblet szépen el volt takarva. Mindenki elismeréssel beszélt rólam.

De én nem elégedtem meg ennyivel. Amikor már merészebb voltam, akkor kijelöltem a 60 kg-ot célnak.

A 90 napos kúra elvégzése után kell 3 hónap pihenőt tartani. Én addig sem tétlenkedtem. Más étrendet folytattam, vagy kalóriát számolgattam. Valamit mindig kísérleteztem, közben figyeltem önmagamat, hogy miként hat mindez a szervezetemre, mit kívánok, mit kell bevinni, mit kell kivenni…

Így 2010 szeptemberében 50 kiló lettem. Ekkorra 53 kilót fogytam. Volt ismerős, aki nem hitte el, hogy én én vagyok! Azt mondta ne csináljunk belőle hülyét! Akkor nyugodott meg, amikor azt mondtuk, hogy a testvérem vagyok, akire a férjem lecserélt. Ez elfogadhatóbb történet volt számára.

Torna ide, vagy oda, nem úsztam meg az orvosi segítségkérést. Szeptember végén mellkas korrekciót, majd december közepén körkörös has plasztikát végeztek rajtam. Erről bővebben majd egy másik történetemben írok.

Az addigi nagy sikereim, életvidámságom, eltökéltségem valahogy ekkorra megbomlott. Egy internetes oldalon az én magasságomhoz azt olvastam, hogy az ideális testsúly 45 Kg. Gondoltam ezen már ne múljon! Ha már ennyit fogytam, ez már nem lesz kihívás! Akkor legyek tökéletes!

Ez nem csak kihívás, hanem nagy marhaság is volt! De ugye erre a szintre el kellett jussak. Mivel a kalória bevitelem ekkorra már a béke feneke alatt csücsült, és a műtétek után ugye tornázni sem nagyon tudtam (volt, hogy örültem, hogy éltem!), csak az almákon tudtam kezdetben csökkenteni, míg végül eljutottam odáig, hogy nyolc napig csak folyadékot fogyasztottam, mégpedig valami juharszirupos kotyvalékot…

Persze a célomat elértem! A családom már féltett, a környezetem sem a korábbi elismerő pillantásokkal kísért. Mondták gyakran, hogy ez már túl kevés, ez már nem szép… IRIGYEK!!! - gondoltam magamban!

Azt hittem, hogy a sikereimet a fogyásnak köszönhetem. Hiszen a kilók leadásával megváltozott az életem! De nem így volt.

Én változtam meg. Ezért láttak már 100 kilósan is gyönyörűnek. Majd hajszoltam tévesen a soványságot.

A műtétek után beálltam a tükörbe, és elkezdtem zokogni! Egy szörny tekintett vissza rám. A hasamon rengeteg csík, bár eltűnt róla a "köpeny", a mellműtétemet pedig egyenesen csonkításnak éltem meg. Korábban mindig cicis voltam, most meg fiú lettem! Kezdetben elkezdtem pénzt gyűjteni, hogy feltöltessem a kebleimet…

Tehát ott álltam a tükörképem előtt, több kilótól megszabadulva, mint amennyi valójában maradtam, és előttem állt még egy felkar, egy felső comb, illetve egy szilikon műtét lehetősége. Én meg  csak zokogtam! Majd megkérdeztem magamtól: "mikor lesz mindennek vége? Mikor leszek végre elégedett?" És ezt feleltem: MOST! - rájöttem, ha most nem vagyok elégedett, sosem leszek az! Ennek az őröltségnek máshogyan nem lehet véget vetni!

A párom készített rólam egy bikinis képet abban az időben. Szépen pózoltam rajta, még kicsit ki is csavartam a testem, hogy jobban látszanak a vonalaim. Látszott is minden! Minden CSONTOM! Beláttam már magam is, hogy ez nem szép!

(illusztráció)

Hogy a súlyomat megtartsam, kerestem hozzá írásokat, okosságokat. Gyakorlatilag nulla sikerrel. Erről nem árad annyit a média. Találtam egy amerikai tanulmányt, ahol sokat fogyott embereket figyelgettek, és arra jutottak, hogy 5-6 évig a súly folyamatosan, rohamléptekben halad felfelé a legkisebb "hiba"során is, mert az volt számára az etalon. Ha az ember addig megtartja a súlyát, utána kisebb eséllyel hízik vissza.

Egyszerűsítve: ha megettem 2 szelet pizzát, másnapra 2 kilóval mutatott többet a mérleg. Ez tényleg így volt! Majd 4-5 nap kellett, hogy azokat a felszedett kilókat legörgessem.

Még mindig nem vettem észre, hogy nem a kevés súly, hanem a gondolataim megváltoztatása által változtak meg a hozzám tartozó emberi viszonyok. A napi 1 kiló alma elfogyasztását ha kiegészítettem mással is, akár pl. egy tál salátával, már ment fel a súlyom. Persze a szervezetem is tiltakozott a kórósan kevés 44-45 kiló ellen…

Gyakorlatilag a betege lettem mindennek. Komoly étkezési problémák ütötték fel a fejüket nálam. Olyan ügyes formában, hogy nagyon sokáig fel sem tűnt! Csak jóval később éreztem, hogy gond van, nem is kicsi. Keresni kezdtem a diagnózist, majd a terápiát. Megtaláltam a diagnózist: bulimarexia.

A terápia "egyszerű", mint mindig! Fejben kell rendet tenni! Eltartott egy ideig. Mondhatom talán másfél év is eltelt, mire mondhattam, hogy már egyáltalán nincs jelen az életemben.

A "rendrakáshoz" elkezdtem olyan utakat keresni, amelyek önismerettel, belső békével, és hasonlóakkal foglalkoznak. Tanultam ezt is, azt is, és csemegéztem, hogy mi szól nekem mindebből.

Mire tanított a fogyókúra? Sok olyan dologra, amiről nem is tudtam, hogy bennem él: erőre, kitartásra, önfegyelemre, elengedésre, önszeretetre, elfogadásra… és még sorolhatnám.

Korábban mondtam, Istent vontam kérdőre, hogy miért vagyok kövér, és hízékony! Ma már nagyon hálás vagyok mindezért! Ha lottón nyerem az alakomat, nem tapasztalom meg ezeket az értékes dolgokat! Sem azt, hogy mekkora erő van bennem.

Ha elkeseredek, és úgy érzem, hogy nekem ez, vagy az nem sikerülhet, végiggondolom, hogy a fogyókúra sem volt sétagalopp, ugyanakkor NINCS LEHETETLEN! És felállok, megyek tovább!

A legnagyobb érték? A gyermekeim elismerése. Szívesen, és örömmel mesélnek rólam a barátaiknak, ismerőseiknek, büszkék rám!

Ez a legnagyobb elismerés, és kitüntetés, amiben részesülhetek!

Timi